Hegyek emberei: október 2013

Az előző napi izgalmak után kicsit szelídebb vizek felé eveztünk és a Zion Nemzeti Park felé vettük az irányt. Ennek a látogatásnak az adott pikantériát, hogy ezen a parkon egy főútvonal vezet keresztül, ezért a kormány leállás során sem zárták be. Elvileg nem lehetett látogatni, de végig menni végig lehetett egy részén. A ranger-ök ugyan figyelmeztettek mindenkit, hogy nem szabad megállni és kirándulni menni, mert nem tudnak segítséget nyújtani, ha valaki bajba kerül, de persze sokan voltak, akik dacolva a büntetéssel így is meglátogatták a helyet.

Nekünk szerencsére nem kellett emiatt izgulni, mert ott létünkkor már 2 napja ismét nyitva tartottak. Ráadásul teljes gőzzel üzemelt minden, a parkon belüli busz járat kb. 5 percenként jött, így aztán erre nem volt gondunk. Annyit bambulhattunk amennyit akartunk, a busz menetrend nem hátráltatott minket. Azon nevettünk, hogy itt gyakrabban jártak a buszok, mint SLC-ben.

Kicsit szkeptikusan álltunk hozzá a dologhoz, mert ugyan sokan azt mondták ez a legszebb az itt található 5 nemzeti park közül, de legtöbbjük mormon volt. Tudni kell ugyanis, hogy mikor jöttek a pionírok és meglátták ezt a helyet, azt hitték ez a paradicsom maga, ezért is nevezték el Zion-nak. Ezzel csak az a baj, hogy általában mindegy miről van szó, de ha annak van valamiféle mormon vonatkozása akkor az csakis a legjobb lehet (szerintük). Amint megérkeztünk a kanyon bejáratához rögtön világossá vált, hogy igenis igazuk volt. Nekem egyik személyes kedvencem, mert nagyságrendekkel zöldebb, mint a többi. Középen folydogál a Virgin folyó, emiatt a növényzet burjánzik, de ugyanakkor a háttérben ott magasodnak a sárgás sziklák. A kettő elég jó párosítás szerintem.

Tehát megérkeztünk a látogatói központba, ahol megérkeztük mit érdemes megnézni 1 nap alatt és melyik túrát ajánlanák. Ki is használtuk a busz adta előnyöket és szép lassan végig látogattunk minden egyes állomást. Majd miután már láttuk kb. mikor mennyi maradt még, akkor neki láttunk 1-2 rövidebb túra teljesítéséhez. Volt ami tényleg nagyon szép volt, a többi viszont nem volt annyira nagy durranás, mert nem jutottunk sokkal szebb perspektívához azzal, hogy feljebb másztunk egy keveset. A nap végeztével, mikor visszaértünk a kocsinkhoz, még végig autóztunk a park keleti bejáratához vezető úton és vissza. Láttuk a hegyeket másik irányból is, de most már ideje volt elindulni a szállásunkra.

Végre eljött a várva várt nap. Itt létem alatt talán ezt a programot vártam a legjobban. Ez, a Red Bull által mintegy 10 éve megálmodott, verseny arról szól, hogy a világ minden tájáról meghívják a legjobb downhill/freeride bicikliseket és miután mindenki felmászott a hegy tetejére egyesével szépen lejönnek onnan. Külön pontozzák a folytonosságot, a trükkök nehézségét és a választott pálya nyomvonalát. Pár évig beszüntették a versenyt, mert túl veszélyesnek ítélték, de szerencsére meggondolták magukat és most már állandó helyszín ad otthont az eseménynek. Aznap legalább százmillió értékű bicaj volt a helyszínen.

Kora délelőtt érkeztünk meg a parkolóba ahonnan 4-5 mérföldet kellett besétálni a verseny helyszínére. Ugyan a terep sík volt odáig, így is elég megalázó volt, hogy több száz biciklis húzott el mellettünk miközben mi a semmi közepén gyalogoltunk. Viszont mire megérkeztünk a verseny alaptáborához, akkora sor állt a bicikli parkolónál, hogy amíg mi szép lassan elsétáltunk mellettük, addig szinte mindenkit visszaelőztünk. Emiatt voltak olyanok, akik inkább a bozótban hagyták bicajt, mert nem akartak megvárni amíg sorra kerülnek a "bicajtárnál".

Már nagyon izgatottan vártuk, hogy mit fogunk látni, elég közel tudunk-e kerülni a tűzhöz, de amint megérkeztünk nyilvánvalóvá vált, hogy ott rongyolnak le közvetlen mellettünk. Az egészben az volt a legjobb, hogy oda állhattál ahová akartál, akkor kellett csak odébb állni, ha pont azt a vonalat használták a versenyzők. Így aztán 1-1 futam között azzal foglaltuk el magunkat, hogy próbáltunk másik kilátópontot keresni és megmászni. Arról nem is beszélve, hogy néha hegyoldalt váltottak a szervezők és akkor mindenki csoportosan átvonult a hegygerinc másik felére. Közben mentek a jobbnál jobb zenék, röpködtek felettünk a helikopterek és ingyen osztogatták a Red Bull-t. Tényleg olyan volt, mint a filmekben szokott. Arról nem is beszélve, hogy a közönség is megért volna egy esettanulmányt. Nagyon vegyes volt a felhozatal, túl nyomó többségben a hipsterek voltak; de voltak családok kis babával, ahol a mama a por közepén tette tisztába a gyereket; ahogy már megszokhattuk rengeteg német turista volt; fotósok; tinédzserek; stb. Egy dolog volt csak közös: mindenki imádja ezt a sportot és próbálták is megmutatni ezt, persze hogy mindenki a biciklis cuccában jött :)

Cél

Nézőtér

A versenyzőket annyira nem ismertük - ez az én hiányosságom, fel kellett volna készülnöm előre - így aztán nem tudtuk pontosan követni a sorrendet, de itt igazából nem is az volt a legfontosabb. Rögtön már az első pár futam után világossá vált, hogy itt bizony a fiúk nem szarral gurigáznak és mindegyik egyből odatette magát. Amint elfoglaltuk az első pozíciónkat, a laza arc aki farmerba nyomta rögtön egy superman trükkel indított (lásd a mellékelt ábrán).

Nullhand suicide

Miután lement az első forduló, egy rövidebb szünet következett, majd folytatódott tovább a tombolás. Próbálták emelni a tétet, alig volt hátraszaltó nélküli menet. Aztán egy idő után egyre több lett a zakó, volt egy srác aki egy menten belül kétszer is elesett. Ezek után a következő versenyző ugyan sikeresen landolt a hátraszaltót követően, de rögtön orra bukott. Nem tudtuk mi baja, de több, mint 30 percig tartott, amíg összekaparták szegényt, majd helikopterrel vitték a kórházba. Aznap ketten is voltak, akik morfiumon buliztak az éjjel. Az egyre erősödő szelet tették felelőssé, ezért határozatlan időre szünetet rendeltek el, amíg a többi versenyző biztonságosnak nem ítéli a körülményeket. 60 perc után már kezdtük unni magunkat és elindultunk lefelé a hegyről. A hegy aljában leültünk kicsit, újabb perspektívából (a célból) vizsgáltuk a hegyet. Optimizmusunk ezúttal alaptalan volt, a versenyt nem akarták újraindítani így elindultunk visszafelé gyalog. Bízva a hipster közönségben és fuvar reményében stoppoltunk a visszafele úton. Sajnos minden parkoló felé hajtó autó dugig volt, némelyik platójáról is lógtak az emberek. Egy fél óra séta után hatalmas biciklis felhőbe kerültünk, mint megtudtuk ekkor vált hivatalossá a verseny lezárulta. A naplemente fényeit csodálva ballagtunk vissza immár érthetően fáradtan az autóhoz - egész nap túráztunk.