Hosszú szünet után ismét útra keltünk. A szervezés ezúttal nagyon nyögvenyelősen ment, ugyanis már vagy egy hónappal ezelőtt fejünkbe vettük, hogy felfedezzük a dél-nyugat Utah és környékét, de közbe szólt az amerikai kormány leállítása. Hozzá kell tenni, hogy ebből itt semmit se lehetett érzékelni, a munkába se nagyon beszéltünk róla. A dolognak egyetlen vonatkozása volt ránk nézve, még pedig, hogy a nemzeti parkokat is bezárták. Lévén már október van és ez itt egy hegyi állam, ezért már lélekben felkészültünk, hogy le kell mondanunk 1-2 igencsak közkedvelt park meglátogatásáról, mert hamarosan beköszönt a tél és akkor már nem tervezünk menni sehova. Nekem már nem is volt sok kedvem menni, csak hát közben hónapokkal ezelőtt megvettük a jegyeket egy super jó rendezvényre (erről majd később).
Erre péntek reggel olvassuk, hogy Utah állam kormányzója - megérdemli, hogy név szerint is megemlítsük: Gary Herbret - sikeresen megegyezett DC-ben székelő nagyfejűekkel, hogy Utah állam 10 napra átvállalja a nemzeti parkok finanszírozását. Jellemző, hogy már korábban is meg lehetett volna ezt oldani csak a felelős minisztérium a jogi következményektől tartott. Ennek értelmében volt 10 napunk meglátogatni a 2 legszebb parkot. Gyorsan újrafoglaltuk a szállásokat, amiket mér egyszer lemondtunk és szombat korán reggel útnak indultunk.
Első, nem is olyan közeli állomásunk Page közelében található Lake Powell és környéke volt. Már maga az odavezet út is nagyon élvezetes volt, végre nem autópályán kellett végig menni. Útban odafele meg is álltunk egy kis faluban, ahol alma ünnepséget tartottak és olcsón vettünk egy rakat házi sütit, amiket aznap hajnalban sütöttek a nénik (még meleg volt). Hát valami isteni finomak voltak, nem is emlékszem, hogy ettem volna hasonlóan finomat itt. Hiába volt teljesen más, mint az otthoni sütik, mégis valahogy érződött benne, hogy házilag csinálták.
Lake Powell különlegessége, hogy ez eredetileg egy folyó volt, csak a 61-as években építettek egy völgyzárógátat, ami kb 15 év alatt egy tóvá duzzasztotta a folyót. Ez a wakeboard-osok egyik mekkája, rengeteg jet skit és motorcsónakot láttunk a sivatag közepén, arra várva, hogy évente 2-szer kivigyék őket a vízre.
Pár percre innen volt a Glen Canyon gát, ahol meg is álltunk, hogy körbenézzünk (ez is szombat reggel nyitott meg újra). Volt akkora szerencsénk, hogy pont akkor indult egy csoportos túra a gát belsejébe, amikor megérkeztünk, úgyhogy izibe csatlakoztunk is a csoporthoz. Miután ismertették a játékszabályokat, levittek minket a gát tetejére, majd utána kb 60 emelet mélyre magába a gát belsejébe. Mindeközben folyamatosan bombáztak minket számadatokkal. 1-2 amit meg tudtam jegyezni: a gát az alapnál 100 méter vastag vasbeton, és közel ilyen magas is. Mintegy 5 millió embert lát el energiával nap, mint nap. Az építési költség kb tízszeresét már sikerült is visszahoznia (ez ha jól emlékszem 400 millió dollár). Viszont sajnos a vízszint nem volt elég magas ahhoz, hogy a túlfolyókat működésbe hozzák.
A gát túrát befejezve sietnünk kellett annak érdekében, hogy elérjük az utolsó túrát a Lower Antelope Canyon-ban. Van alsó meg felső is, de kb ugyanaz a kettő. Elsőre meg is találtuk az általunk kinézett túrát és újbóli szerencsénkre pont akkor indult ez is, amikor megérkeztünk. Ugyan nem a legtökéletesebb időpontban jöttünk (ami de. 11:34), így is csodálatos látványt nyújtott. Odaérve megértettük mért szükséges túravezető a canyon bejárásához. Egyedül meg se találtuk volna a bejáratot, olyan szűk és meredek volt a lejárat, másrészt már vagy egy tucat ember meghalt itt a villámcsapás szerűen érkező eső okozta áradásokban. A canyon éppen hogy ennek az erős vízáramlatnak köszönheti egyedülálló természeti szépségét.
Ez azon kevés parkok egyike, amelyik indián fennhatóság alatt álló területen található, vagyis ez ígyis-úgyis nyitva lett volna. A túra amúgy arról szólt, hogy bezsúfoltak 10 embert ebbe a szűk kanyonba és minden második fordulóban megálltunk, hogy fényképet csináljunk, mindeközben az indián vezetőnk néha-néha megszólalta a furulyáját, ezzel segítve a hely szellemiségének átérzését. Vannak külön fotóbérletek is, amik jóval drágábbak, de cserébe egész nap itt lent bóklászhatnak, annak reményében, hogy ők készítik el a következő díjnyertes fotót a kanyon aljából. Bizonyítékul álljon 1-2 a mi gyűjteményünkből.
A közel másfél órás túra végeztével a közeli patkó alakú canyon felkeresésére indultunk, ami másodjára össze is jött. Igazából ez az a pont, amit sokan Lake Powell-el vélnek azonosnak, de valójában ez már a gát túl oldalán található, így itt már csak egy folyócska csordogál odalenn. Ugyan már ment le a nap mire odaértünk, így is lehetőségünk adódott a korlát nélküli szakadék mentén egyensúlyozva megcsodálni az elénk táruló látványt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése