Moab II: Little Wild Horse Canyon + Goblin Valley

Az eredetileg tervezett túránk nem jött össze sajnos, mert nem csak mi gondoltuk úgy, hogy jó ötlet "A Munka Napján" elutazni valahová. Szerencsére volt egy B tervünk, így hát pénteken munka után útnak indultunk régi kedvencünk, Moab felé. Mindenképpen vissza akartunk még jönni ide ősszel, de így előre hoztuk ezt a túrát. Szerencsére már most kevésbé volt meleg, mint június-július idején. 

Szombaton egy kiadós reggelivel indítottunk, amit már jó előre vártunk annál a jó kis helynél, amit még múltkor ajánlottak nekünk. Tudtuk, hogy csak este fogunk estebédelni, ezért fontos volt minél több energiát eltartalékolnunk. Goblin Valley Moab-től majd 2 órányira van, meg aztán el is tartott egy darabig, amíg megtaláltuk az első állomást.

Eltévedtünk ugyan, de a táj kárpótolt

Erre lesz a Little Wild Horse Canyon

A hely érdekessége, hogy ez nem is egy nemzeti park vagy hasonló hanem csak egy "egyszerű" túraútvonal. Annyit azért elmondtak elöljáróban, hogy ha esik a eső nem menjünk, mert meghalunk odabent. Természetesen egész délelőtt be volt borulva és lógott az eső lába. Mielőtt odaértünk volna elkezdett csöpögni valami az égből (esőnek azért nem nevezném), de gondoltuk neki vágunk és legfeljebb visszafordulunk. Később kiderült, hogy nem is a jövőbeli, hanem sokkal inkább a múltbéli esővel gyűlik meg a bajunk. Az elmúlt napokban igencsak esett, ezért a kanyon belseje saras volt és néhol - természetesen a nagyobb szintkülönbségek előtt - tócsák alakultak ki. Ez igencsak megnehezítette az előrehaladásunkat, mert nem tudtuk milyen mély és mi lehet benne, ezért nem mertünk belelépni inkább körbe felmásztunk a sziklákon. 

A kanyon bejárata

csúszunk, mászunk, nyújtózkodunk a kanyon meghódítása érdekében

kezdeti szűkület

az egyik pocsolya, amelyik komoly fejtörést okozott

A legérdekesebb részek a legkeskenyebb szakaszok voltak, különösen amikor volt szembe forgalom is. Hamar rájöttem, hogy a hátizsákom miatt ugyanolyan széles vagyok, mint hosszú, így hát kénytelen voltam őket odapasszírozni a falhoz :) Mikor átjutottunk a kanyonon és kiértünk már a szélesebb szakaszra, akkor elkezdett csöpögni az eső, pont amikor már a legmesszebb voltunk a kocsitól. Kénytelenek voltunk tovább menni, abban bízva, hogy hamar el áll az eső különben jó darabig itt maradunk (itt jegyezném meg, hogy abban az esetben sem lett volna nagy tragédia, mert hosszabb távra terveztünk, de akkor is  elég uncsi lett volna ott ülni és várni amíg el megy az ár). Pár perc múlva el is állt és el kezdett hétágra sütni a nap, ami azt eredményezte, hogy jól megégtünk és árnyék híján már melegünk is volt. Ahhoz, hogy megcsináljuk a teljes kört, le kellett küzdeni ezt a hátsó szakaszt, hogy a Bell Canyon-on keresztül ereszkedjünk le a kocsihoz - ezt a helyet ajánlotta a nagyfőnök az irodába, mert ez az egyik kedvencük. 

A várva várt jel: BELL CANYON

Szerencsére ez az ág valamiért sokkal szárazabb volt, mint a másik kanyon mégis, itt találtuk szembe magunkat a legnagyobb kihívással. Volt egy kb 2x1 méteres pocsolya, ami felett valahogy át kellett küzdenünk magunkat. Mivel most itt írom a blogot, ezért sejthető, hogy sikerült :) 

Már alig vártuk, hogy visszaérjünk a kocsihoz. Itt kicsit regenerálódtunk és útnak indultunk Goblin Valley felé. Na ez volt aztán a csalódás. Ebben a parkban nem volt semmi (értsd vízvételi lehetőség se nagyon), csak egy pont ahonnan megnézhetted és lemehettél a kis goblinok közé. A gyerekek imádnak itt bújócskázni és fogócskázni, de minket annyira kiszívott a nap, hogy már nem volt energiánk ilyesmire inkább visszaindultunk Moab-be kajálni és aludni.

Pronghorn az útszélen

Bonneville Speedweek

Ez egy igazán rendhagyó bejegyzés lesz, mert ugyan mindig próbálunk naprakészek lenni, de ez nem mindig jön össze. Közel 1 hónapos késéssel eljött az ideje, hogy végre bepótoljam az elmaradásomat - ez egyben azt is jelenti, hogy most kivételesen megtörjük az események folytonosságát.

Minden év augusztusában rendezik meg Utah-ban a Bonneville Speedweek-et. Ez alapvetően egy verseny, de inkább jamboree hangulata van. Én már sokat hallottam róla és régóta terveztem, hogy ha ráérek akkor eljövök. Hogy-hogy nem ráértünk:) Talán "A leggyorsabb Indián" című filmben lehetett hallani erről a helyről. 

Pár szó magáról a helyről: Salt Lake City-től kb. 2 órányi autóútra helyezkedik el nyugati irányban. Az itt található természetvédelmi területet Bonneville Salt Flats-nek nevezik. Az egész egy nagy kiszáradt sóstó. Különlegessége, hogy télen/tavasszal felázik, majd nyáron kiszárad, ami több kilométer hosszú vízszintes területet eredményez, leginkább talán a sósivatag kifejezés írja le a legjobban.

Tehát megérkeztünk a semmi közepére - itt aztán tényleg nincs semmi, kb. 50 mérföldenként van egy kis porfészek - és egy kisebb kitérő után meg is találtuk a bejáratot, miután követtük a furcsa járműveket és az út szélén álló lakókocsikat. Itt hirtelen véget ért az aszfalt és mi is rágurultunk a sós síkságra. Már itt észrevettük, hogy a kocsikra úgy ráragadt a só, mint télen a hó - azzal a különbséggel hogy ez nem olvad el (a kocsibejárón még vagy hetekig ott volt a sódarab). Amikor kiszálltunk a kocsiból nagyon fura érzés volt. Szilárdnak szilárd volt, csak éppenséggel minden annyira világos volt és árnyék se volt, hogy hirtelen nem tudtuk hol kezdődik az ég és hol a talaj. Kicsit mintha elvesztettük volna a térérzetünket egy pillanatra. Előre felkészültünk a viszonyokra: napszemüveg, sapka, naptej és rengeteg víz nélkül el se szabad indulni.

 

Meg kell jegyezni, hogy a szervezés hagyott egy kis kívánni valót maga után. Eleve nehéz volt bármiféle információt megtalálni a neten és a helyszínen se nagyon voltak táblák. Annyit mondtak, hogy a rajt és a cél között bárhol megállhatunk csak ne menjünk a pályára. Egyedül a rendőrségi kordonokra hasonlító szalag volt csak kihúzva. Az úton se voltak sávok mindenki össze-vissza ment mintha egy 2x10 sávos autópálya lett volna. Semmiféle kivetítő vagy információ nem volt, egyedül a kommentátort lehetett hallani az egyik rádióadón. Na ez a hapsi kiakasztott: ilyen kegyetlen unalmas embert még nem hallottam, percekig nem mondott semmit, de esetleg megszólalt abban se volt köszönet. Maximum számokat mormolt egyfolytában és az autókat se ismerte fel. Összességében azt a következtetést vontuk le a nézőközönség összetétele alapján, hogy valószínűleg ezt egy öregebb korosztály szervezi és azért volt ilyen eseménytelen és rosszul szervezett. Kicsit mintha visszamentünk volna az időben pár évtizedet.

Rögtön a rajtnál leparkoltunk és körbesétáltunk. Már itt annyi hot rod-ot láttunk, amennyit el se tudtam volna képzelni. Volt 1-2 nagyon egyedi rat rod (patkány) , meg voltak tip-top állapotú autók, mintha most gördültek volna ki az autószalonból. Maga a rajt nagyon érdekes, de lassú. Minden egyes autót kísér egy pickup vagy lakókocsi, amelynek az a feladata, hogy betolja. Valószínűsíthető, hogy ne rongálják meg a sós talajt vagy mert nem is tudnának elindulni. Elkezdik tolni a versenyautót, amelyik alapjáraton megy, majd olyan 100 km/óra környékén rákapcsol a pilóta és szép lassan el kezd gyorsulni, egészen 300-400 km/óráig. A cél vonal átlépése után kioldják a fékezőernyőket és annak segítségével lassítanak le. A versenyen a minél nagyobb végsebesség elérése a cél. Mivel mi még csak a hét kezdetén voltunk, ezért még csak kvalifikciós futamokat mentek. Minden egyes kategóriában meg kellett futni az adott sebességet, hogy bejussanak a döntőbe. Amint már mondottam egyáltalán nem volt verseny hangulat inkább csak afféle baráti találkozó, ahol mindenki a közös szenvedélyének hódol.

Még elhajtottunk a box utcához meg az célvonalhoz. Itt is körbesétáltunk és megnéztünk 1-2 befutót majd hazaindultunk, mert a nap kezdte elszívni a maradék erőnket is. Nagyon érdekes volt ez a nap, de azért semmi pénzért nem mennék mind a 7 napra. Voltak olyan elvetemültek, akik 1 hétig itt verik le a sátorfájukat a lakókocsijukkal és nem csinálnak semmit csak ülnek egy székben és hallgatják a tök unalmas bemondót.