Bonneville Speedweek

Ez egy igazán rendhagyó bejegyzés lesz, mert ugyan mindig próbálunk naprakészek lenni, de ez nem mindig jön össze. Közel 1 hónapos késéssel eljött az ideje, hogy végre bepótoljam az elmaradásomat - ez egyben azt is jelenti, hogy most kivételesen megtörjük az események folytonosságát.

Minden év augusztusában rendezik meg Utah-ban a Bonneville Speedweek-et. Ez alapvetően egy verseny, de inkább jamboree hangulata van. Én már sokat hallottam róla és régóta terveztem, hogy ha ráérek akkor eljövök. Hogy-hogy nem ráértünk:) Talán "A leggyorsabb Indián" című filmben lehetett hallani erről a helyről. 

Pár szó magáról a helyről: Salt Lake City-től kb. 2 órányi autóútra helyezkedik el nyugati irányban. Az itt található természetvédelmi területet Bonneville Salt Flats-nek nevezik. Az egész egy nagy kiszáradt sóstó. Különlegessége, hogy télen/tavasszal felázik, majd nyáron kiszárad, ami több kilométer hosszú vízszintes területet eredményez, leginkább talán a sósivatag kifejezés írja le a legjobban.

Tehát megérkeztünk a semmi közepére - itt aztán tényleg nincs semmi, kb. 50 mérföldenként van egy kis porfészek - és egy kisebb kitérő után meg is találtuk a bejáratot, miután követtük a furcsa járműveket és az út szélén álló lakókocsikat. Itt hirtelen véget ért az aszfalt és mi is rágurultunk a sós síkságra. Már itt észrevettük, hogy a kocsikra úgy ráragadt a só, mint télen a hó - azzal a különbséggel hogy ez nem olvad el (a kocsibejárón még vagy hetekig ott volt a sódarab). Amikor kiszálltunk a kocsiból nagyon fura érzés volt. Szilárdnak szilárd volt, csak éppenséggel minden annyira világos volt és árnyék se volt, hogy hirtelen nem tudtuk hol kezdődik az ég és hol a talaj. Kicsit mintha elvesztettük volna a térérzetünket egy pillanatra. Előre felkészültünk a viszonyokra: napszemüveg, sapka, naptej és rengeteg víz nélkül el se szabad indulni.

 

Meg kell jegyezni, hogy a szervezés hagyott egy kis kívánni valót maga után. Eleve nehéz volt bármiféle információt megtalálni a neten és a helyszínen se nagyon voltak táblák. Annyit mondtak, hogy a rajt és a cél között bárhol megállhatunk csak ne menjünk a pályára. Egyedül a rendőrségi kordonokra hasonlító szalag volt csak kihúzva. Az úton se voltak sávok mindenki össze-vissza ment mintha egy 2x10 sávos autópálya lett volna. Semmiféle kivetítő vagy információ nem volt, egyedül a kommentátort lehetett hallani az egyik rádióadón. Na ez a hapsi kiakasztott: ilyen kegyetlen unalmas embert még nem hallottam, percekig nem mondott semmit, de esetleg megszólalt abban se volt köszönet. Maximum számokat mormolt egyfolytában és az autókat se ismerte fel. Összességében azt a következtetést vontuk le a nézőközönség összetétele alapján, hogy valószínűleg ezt egy öregebb korosztály szervezi és azért volt ilyen eseménytelen és rosszul szervezett. Kicsit mintha visszamentünk volna az időben pár évtizedet.

Rögtön a rajtnál leparkoltunk és körbesétáltunk. Már itt annyi hot rod-ot láttunk, amennyit el se tudtam volna képzelni. Volt 1-2 nagyon egyedi rat rod (patkány) , meg voltak tip-top állapotú autók, mintha most gördültek volna ki az autószalonból. Maga a rajt nagyon érdekes, de lassú. Minden egyes autót kísér egy pickup vagy lakókocsi, amelynek az a feladata, hogy betolja. Valószínűsíthető, hogy ne rongálják meg a sós talajt vagy mert nem is tudnának elindulni. Elkezdik tolni a versenyautót, amelyik alapjáraton megy, majd olyan 100 km/óra környékén rákapcsol a pilóta és szép lassan el kezd gyorsulni, egészen 300-400 km/óráig. A cél vonal átlépése után kioldják a fékezőernyőket és annak segítségével lassítanak le. A versenyen a minél nagyobb végsebesség elérése a cél. Mivel mi még csak a hét kezdetén voltunk, ezért még csak kvalifikciós futamokat mentek. Minden egyes kategóriában meg kellett futni az adott sebességet, hogy bejussanak a döntőbe. Amint már mondottam egyáltalán nem volt verseny hangulat inkább csak afféle baráti találkozó, ahol mindenki a közös szenvedélyének hódol.

Még elhajtottunk a box utcához meg az célvonalhoz. Itt is körbesétáltunk és megnéztünk 1-2 befutót majd hazaindultunk, mert a nap kezdte elszívni a maradék erőnket is. Nagyon érdekes volt ez a nap, de azért semmi pénzért nem mennék mind a 7 napra. Voltak olyan elvetemültek, akik 1 hétig itt verik le a sátorfájukat a lakókocsijukkal és nem csinálnak semmit csak ülnek egy székben és hallgatják a tök unalmas bemondót.