Vadnyugat I: Lake Powell + Antelope Canyon

Hosszú szünet után ismét útra keltünk. A szervezés ezúttal nagyon nyögvenyelősen ment, ugyanis már vagy egy hónappal ezelőtt fejünkbe vettük, hogy felfedezzük a dél-nyugat Utah és környékét, de közbe szólt az amerikai kormány leállítása. Hozzá kell tenni, hogy ebből itt semmit se lehetett érzékelni, a munkába se nagyon beszéltünk róla. A dolognak egyetlen vonatkozása volt ránk nézve, még pedig, hogy a nemzeti parkokat is bezárták. Lévén már október van és ez itt egy hegyi állam, ezért már lélekben felkészültünk, hogy le kell mondanunk 1-2 igencsak közkedvelt park meglátogatásáról, mert hamarosan beköszönt a tél és akkor már nem tervezünk menni sehova. Nekem már nem is volt sok kedvem menni, csak hát közben hónapokkal ezelőtt megvettük a jegyeket egy super jó rendezvényre (erről majd később). 

Erre péntek reggel olvassuk, hogy Utah állam kormányzója - megérdemli, hogy név szerint is megemlítsük: Gary Herbret - sikeresen megegyezett DC-ben székelő nagyfejűekkel, hogy Utah állam 10 napra átvállalja a nemzeti parkok finanszírozását. Jellemző, hogy már korábban is meg lehetett volna ezt oldani csak a felelős minisztérium a jogi következményektől tartott. Ennek értelmében volt 10 napunk meglátogatni a 2 legszebb parkot. Gyorsan újrafoglaltuk a szállásokat, amiket mér egyszer lemondtunk és szombat korán reggel útnak indultunk. 

Első, nem is olyan közeli állomásunk Page közelében található Lake Powell és környéke volt. Már maga az odavezet út is nagyon élvezetes volt, végre nem autópályán kellett végig menni. Útban odafele meg is álltunk egy kis faluban, ahol alma ünnepséget tartottak és olcsón vettünk egy rakat házi sütit, amiket aznap hajnalban sütöttek a nénik (még meleg volt). Hát valami isteni finomak voltak, nem is emlékszem, hogy ettem volna hasonlóan finomat itt. Hiába volt teljesen más, mint az otthoni sütik, mégis valahogy érződött benne, hogy házilag csinálták. 

Lake Powell különlegessége, hogy ez eredetileg egy folyó volt, csak a 61-as években építettek egy völgyzárógátat, ami kb 15 év alatt egy tóvá duzzasztotta a folyót. Ez a wakeboard-osok egyik mekkája, rengeteg jet skit és motorcsónakot láttunk a sivatag közepén, arra várva, hogy évente 2-szer kivigyék őket a vízre. 

Pár percre innen volt a Glen Canyon gát, ahol meg is álltunk, hogy körbenézzünk (ez is szombat reggel nyitott meg újra). Volt akkora szerencsénk, hogy pont akkor indult egy csoportos túra a gát belsejébe, amikor megérkeztünk, úgyhogy izibe csatlakoztunk is a csoporthoz. Miután ismertették a játékszabályokat, levittek minket a gát tetejére, majd utána kb 60 emelet mélyre magába a gát belsejébe. Mindeközben folyamatosan bombáztak minket számadatokkal. 1-2 amit meg tudtam jegyezni: a gát az alapnál 100 méter vastag vasbeton, és közel ilyen magas is. Mintegy 5 millió embert lát el energiával nap, mint nap. Az építési költség kb tízszeresét már sikerült is visszahoznia (ez ha jól emlékszem 400 millió dollár). Viszont sajnos a vízszint nem volt elég magas ahhoz, hogy a túlfolyókat működésbe hozzák.

 A gát túrát befejezve sietnünk kellett annak érdekében, hogy elérjük az utolsó túrát a Lower Antelope Canyon-ban. Van alsó meg felső is, de kb ugyanaz a kettő. Elsőre meg is találtuk az általunk kinézett túrát és újbóli szerencsénkre pont akkor indult ez is, amikor megérkeztünk. Ugyan nem a legtökéletesebb időpontban jöttünk (ami de. 11:34), így is csodálatos látványt nyújtott. Odaérve megértettük mért szükséges  túravezető a canyon bejárásához. Egyedül meg se találtuk volna  a bejáratot, olyan szűk és meredek volt a lejárat, másrészt már vagy egy tucat ember meghalt itt a villámcsapás szerűen érkező eső okozta áradásokban. A canyon éppen hogy ennek az erős vízáramlatnak köszönheti egyedülálló természeti szépségét.

Ez azon kevés parkok egyike, amelyik indián fennhatóság alatt álló területen található, vagyis ez ígyis-úgyis nyitva lett volna. A túra amúgy arról szólt, hogy bezsúfoltak 10 embert ebbe a szűk kanyonba és minden második fordulóban megálltunk, hogy fényképet csináljunk, mindeközben az indián vezetőnk néha-néha megszólalta a furulyáját, ezzel segítve a hely szellemiségének átérzését. Vannak külön fotóbérletek is, amik jóval drágábbak, de cserébe egész nap itt lent bóklászhatnak, annak reményében, hogy ők készítik el a következő díjnyertes fotót a kanyon aljából. Bizonyítékul álljon 1-2 a mi gyűjteményünkből.

A közel másfél órás túra végeztével a közeli patkó alakú canyon felkeresésére indultunk, ami másodjára össze is jött. Igazából ez az a pont, amit sokan Lake Powell-el vélnek azonosnak, de valójában ez már a gát túl oldalán található, így itt már csak egy folyócska csordogál odalenn. Ugyan már ment le a nap mire odaértünk, így is lehetőségünk adódott a korlát nélküli szakadék mentén egyensúlyozva megcsodálni az elénk táruló látványt. 

Moab II: Mesa Verde

Elérkezett mini roadtrip-ünk utolsó napja. Korán reggel keltünk, mert a világért se akartuk volna lekésni a túránkat plusz kb egy óra amíg a bejárattól beérsz a park azon részére, ahol a látnivalók vannak. Maga a park nem egy nagy durranás, főleg hogy idén leégett a nagy része. Egyedüli látványosságok a sziklába épített "paloták", amiket a pueblo (vagy más néven Anasazi) nemzetség tagjai hagytak hátra. Nem mellesleg ez a park az UNESCO Világörökség része és a legnagyobb régészeti terület az USA-ban. Az 1200-as évek környékén több ember élt itt, mint napjainkban. Nem tudják biztosra mért hagyták hátra otthonaikat és vándoroltak tovább mintegy 500 év után, de nagy valószínűséggel a talaj túlzott mértékű művelése kihasználta annak tápanyag tartalékait és emiatt kellett új termőterület után nézniük.

Már nagyon izgatottan vártuk a túra kezdetét, főleg mert a gyülekező pontról rá lehetett látni a "Szikla Palotára", amely a legnagyobb épület itt. Sok mindent megtudtunk az itt élt emberekről, többek között azt is, hogy milyen módszerrel építették ezeket az épületeket. Kősziklákból rakták a falat és kezdetleges maltert használtak azok összeragasztására. Emellett figyeltek a szellőzésre is és 1-2 falat csak szárazon raktak. Az épületeket a földbe süllyesztették és fából készült tetőt eszkábáltak rá. A közepén található létrán lehetett leereszkedni az épületbe. Ezek voltak az ún. "kiva"-k, amik közösségi terek, mondhatni nappalik voltak. A hálószobák az akár 4 emelet magasságot is elérő házakban voltak. Volt egy központi kör alapterületű torony is, de azt nem tudják mi célt szolgálhatott, ahogy a kiva-kat összekötő alagútrendszerről sincs elfogadott szemlélet. Valószínűleg azon keresztül kommunikáltak.

Egy szó, mint száz, nagyon érdekesek voltak az előadások és különleges érzés volt körbejárni ezeket az ősi építményeket és hallani a kultúrájukról. Nagyon örülök, hogy nem hagytuk ki ezt a parkot, megérte eddig elautózni ide. Erről jut eszembe, hogy miután megnéztünk még 1-2 hasonló kolóniát, el kellett indulnunk haza, hátra hagytuk a Vadnyugatot. Az útnak nem kellett volna hosszúnak lennie, de a gyakori útfelújítási munkálatok következtében lezárt 1 sávos útszakaszok igazán nem voltak a segítségünkre. Azért még egész jó időben haza értünk, kipakoltunk majd rögtön utána bepakoltunk, mert másnak reggel vittem ki Orsit a reptérre. A jó hír az, hogy olyan lassan haladok a blog írással, hogy holnap után már vissza is érkezik :)

Moab II: Monument Valley

Kora reggel szedtük a sátorfánkat és tovább álltunk, mert ma is sokat kellett autókáznunk. Moab-től kb. 3-4 órányira délre található Monument Valley, azon a vidéken amit a helyiek csak "4 saroknak hívnak", mivel itt egy szabályos derékszögű sarokban találkozik a 4 állam: Arizona, Colorado, Új-Mexikó és Utah. Én ugye már voltam itt pár hónapja, de most szerencsénkre messze nem volt olyan szél, mint múltkor. Mondhatni egyáltalán, tökéletes tiszta idő volt, rengeteg "toy story" felhővel.

Maga  a park az Navajo területen fekszik, van egy látogatói központ ahonnan körbe lehet nézni, szép a kilátás és a legfontosabb látnivalókat látja az ember. Ha többre vágyunk, akkor lemehetünk egy borzalmas rossz minőségű 17 mérföld hosszú földútra. Eszem ágában sem volt lemenni a saját kocsimmal, mert mire visszaértünk volna, maximum a kormány maradt volna a kezemben, meg az ülés amin ültem. 

Orsi rábeszélt, hogy menjünk el egy terepjárós túrára, ahol egy pickup hátulján visznek körbe. Szerencsére beadtam a derekamat, mert ugyan idegenvezetés nem igazán volt, de elvittek olyan helyekre, ahová csak helyi kísérővel lehet bemenni. Megtudtunk 1-2 érdekes dolgot az indiánokról is. Amíg vártunk az autónkra, addig dumcsiztunk az utazás szervezővel. Megsúgta, hogy csak nekünk csak most ad engedményt, de a többieknek el ne mondjuk. Nekik meg biztos még olcsóbban adta, de nekik is hallgatni kellett :) Mesélte, hogy sokan még mindig itt élnek lent a völgyben nomád körülmények között. Az utóbbi 10 évben kicsit enyhült a szigor, de előtte nagyon szívatta őket a kormány. A legmegdöbbentőbb számomra az volt, hogy le kellett vágatniuk a hosszú hajukat, mert gondolom azt szélsőséges viseletnek ítélték meg.

A túra jó 3 órás volt és elég kietlen helyeken mentünk. Sikerült távolabbi helyeket is megcsodálnunk, ami teljesen más képét mutatta a helynek. Persze itt is vannak kőboltívek. Megmutatták azt a helyet is, ahol annak idején az Oroszlánkirályt forgatták. Nagyon hangulatos kis hely volt.

Miután visszaértünk a látogatói központhoz, már sietnünk kellett, mert ezzel a kis túrával sikerült fel borítanunk a gondosan megtervezett útitervünket. A Colorado-ban található Mesa Verde Nemzeti Park volt a következő állomás. Sajnos itt 6 után bezárják a látnivalókat, plusz korábban is sötétedik, így már csak arra maradt időnk, hogy megvegyük a belépőket és helyet foglaljunk a másnapi ranger vezette túrára.