Célállomásunk a Stewart vízesés volt, amit egy rövid, de meredek útvonalon értünk el. Elég meleg volt ahhoz, hogy jó ötletnek tűnjön bemenni a vízesés alá. Hát nem volt az... Másodjára sikerült is betalálnom a alá, kegyetlen hideg volt és a víz majdnem levitte a szemüvegemet DE legalább megörökítettük a nagy eseményt :) Utána egy jó darabig nem volt gond a meleggel, mert kellett egy kis idő mire abbahagytam a vacogást.
Ezután szerencsére folytattuk még a kirándulást, de egy másik irányba. Néhány lábfürdős patakátkelés árán egy gyönyőrű fensíkra jutottunk, ahová a lavina érdekes fatörzseket hordott össze. Mivel már elég magasan jártunk, így a melleggel sem volt gond. Innen átzarándokoltunk egy közeli hegycsúcsra, ahonnan nagyon jó kilátás nyílt az egész völgyre. Ide egy fenyőerdőn keresztül vezetett az útunk. Ezután már csak le kellett sétálnunk a sípályán az étteremhez, ahol befejeztük a napot.
Ezt az éttermet Wyoming-ból hozták ide - igen az egész épületet - ahol eredetileg Butch Cassidy és a Sundance kölyök (az igaziak) törzsvendégek voltak. Hangulatos kis western bar volt, és nem mellesleg az ebéd is nagyon finom volt. Míg éhesen vártunk a nacho-nkra beszélgetésbe elegyedtünk túrázótársainkkal és rövidesen kiderült: egyikük félig magyar-félig ír. Megvitattuk a töltöttkáposzta receptjét, majd egy lengyel származású hapsi tartott nekünk beszámolót arról, hogy a Grand Canyon-t majd milyen irányból, hogyan és mennyi vízzel közelítsük meg. A kedélyes beszélgetés után jóllakottan és nem kicsit álmosan intettünk búcsút a kedves társaságnak (- a fotós).
További képek találhatók ebben és hasonló témában a http://scapesynthesis.tumblr.com/ oldalon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése