Hónapok óta terveztük ezt a kirándulást, de valahogy sosem jött ki úgy a lépés, hogy elmenjünk. Néha visszatántorított minket a városi legenda, miszerint júniusban megszállják a kis bogarak a szigetet, máskor elbátortalanított minket a tény: a szigetet körülvevő NAGY SÓS TÓ olyannyira sós, hogy a szigeten fák nem élnek meg, árnyék nincs, viszont 38 foknak megfelelő Fahrenheit van. Azért mindig is csábított kicsit a gazdag állatvilággal és szokatlan tájjal kecsegtető sziget.
Most, hogy Balázs is megérkezett az Új világba és a városban kicsit lehűlt az idő, kitűnőnek találtuk az alkalmat a sziget bejáráshoz. Némi olvasgatás után kinéztük az egyetlen hosszú és meredek túrát (mindegyik más csak kis dombok körül haladt, így nem is ígért sok szép panorámát). Balázst figyelmeztették a kollégái: a sziget uncsi, egyhangú, nincsenek növények és büdös: ergó nincs értelme meglátogatni. Szerencsére nem tántorodott el és velünk tartott. :)
Kicsit tudományosabban, de röviden a szigetről: a sziget gyakorlatilag félsivatag, egy méternél magasabbra emelkedő növényzet csupán az egyetlen farm közelében található, ahol rendszeresen öntözik a területet. Az állatvilág viszont annál gazdagabb. Az év során 250 madárfaj fordul meg a szigeten, mivel a madarak nagy vándorútvonala érinti a szigetet. Bogarakból is rengeteg van, viszont hüllők a gyíkokat leszámítva nem nagyon! Emlősök közül a bölények 700 fővel képviseltetik magukat a szigeten, de megtalálható itt jó pár muflon, antilop, egy furcsa szarvas (pronghorn) és az elmaradhatatlan prérifarkas (coyote) is.
A környező hegyek esővizei a tóban gyűlnek össze, melyek lefolyás híján csak párolgás útján csökken a vízszintje, ezért az tízszer sósabb mint az óceánoké. Ebben a sós vízben csupán egy bizonyos rovarfaj, néhány moszat és egy kicsi rák faj él meg (melyek időszakos elhullása okozza a tó büdös szagát).
Egy órás északra tartó autóút után megérkeztünk a szigetre vezető egyetlen "hídhoz". Az híd közepén rövid időre megálltunk és tátottuk kicsit a szánkat. Egyben biztosak voltunk: valami olyat látunk amit még sosem, de kicsit büdös és nem biztos hogy hétköznapi értelemben vett szép szó illik rá. Ekkor vettük észre, hogy a tavon henyélő szitakötősereg megmozdul! Nem is akárhogy: mint mikor a paplant kirázzuk hullámzott a rovarfelhő, egészen hihetetlen látványt nyújtva. Majdnem annyira meglepődtünk, mint mikor a Yellowstone-ban első este a viharban a semmiből az autónk mellett termett a hatalmas szarvas, mindenesetre tudtuk: megérte ide ellátogatni!
Tovább autóztunk egészen a látogatóközpontig, ahol némi információ gyűjtés és képeslapbeszerzés után elindultunk a sziget közepe felé. A szag már egyértelműen eltűnt (valószínűleg csak a sekély holtág mentén volt igazán büdös a sok ráktetem.) Az úton egyből találkoztunk a névadó antilopokkal, néhány pronghorn-nal és egy coyote-val is.
A túraútvonal amit választottunk nagyon szép látványokat ígért és a sziget legmagasabb pontjához vezetett fel minket. A parkolóban megállva rá kellett döbbenjünk, hogy valamivel hosszabbnak tűnik a túra, ha tényleg a legmagasabb pont felé fogunk haladni. Minden esetre jósok vizünk, almánk, répánk és csokifélénk volt, úgy hogy belevágtunk!
A táj a maga szűkös spektrumán is folyton változott. Állatokat nem nagyon láttunk, viszont egy másfél óra után erősen fáradni kezdtünk. Utólag már tudjuk, hogy folyton csak az éppen követező magasabb hegycsúcsot láttuk, és azzal biztattuk egymást, hogy már csak addig kell mászni! Ahol aztán megpillanthattuk a még eggyel magasabb csúcsot. Kb 3 óra mászás után sikerült felkapaszkodni a csúcsra, az utolsó fél órában már kicsit sziklamászás hangulata volt inkább a túránknak, de mindenesetre megérte leküzdeni a 700 méter szintkülönbséget! Az egyetlen hegy (és a kistestvérei amin felmásztunk) szinte toronyként magasodott a sóstó felé, ahonnan eddig nem látott részeit is megnézhettük Utah-nak.
Némi pihenést és fotózkodást követően elindultunk lefelelé abban a reményben, hogy a visszaút sokkal könnyebb és gyorsabb lesz. Hát a sziklás részen még nehezebb volt lejutni mint fel és a távolság is felfele sokkal rövidebbnek tűnt. Két és fél óra alatt mindenesetre leértünk és kopogó szemmel indultunk el a sziget egyetlen fákkal rendelkező piknikhelyéhez. Lecsaptunk egy üres asztalra és felállítottuk a Yellowstone-ból már jól ismert mobil konyhánkat :)
Az ebéd igen jól sikerült! A biztonság kedvéért jól túlméreteztük az adagot, de mégis éppen csak egy kis husit kellett hazavinni. Némi ejtőzés után megnéztük a farmot, mely a környéken az egyetlen, így elsőként is üzemelt. Kicsit távolabb meg is pillanthattuk a bölénysereget, viszont itt egy mocsaras területen henyéltek, ami tele volt szúnyogszerű lényekkel, úgyhogy nem maradtunk itt sokáig.
Immár tele hassal nem vágtuk nagy fába a fejszénket. Csupán fürdeni szeret(tünk)tem volna a sóstóban, a fiúk pedig igen bizalmatlan módon éppen csak a lábujjukat beledugni. Úton a "beach" felé találkoztunk még pár szarvasfélével, pronghornnal.
A tópartnak igazán tengerpart hangulata volt, nagyon emlékeztetett minket a Keleti parti élményeinkre Cap e Cod-on, ahol pontosan így nézett ki a tengerpart csak a víz eszelősen hideg volt. Mivel a víz hihetetlen tiszta volt és itt nem is volt büdös (amúgysem a víz a büdös, hanem az elhullott rákok) nem kellett egyedül bemenjek a vízbe :) Reklámoztam folyton, hogy itt csak betesszük magunkat a vízbe és a só fent tart a tetején, de csak akkor vált csábítóvá a fiúk számára is a tó vize, mikor ezt demonstráltam is. Egy rövid ideig még csodálkoztunk rajta, hogy mozdulatlanul fekszünk hason vagy háton és nem süllyedünk, majd kisétáltunk és egy rövid zuhany után pár fotót még lőttün,k majd elbúcsúztunk a szigettől.
Mindhárman egyetértettünk, hogy nagyon szép napunk volt az Antelope szigeten, volt részünk kirándulásban, jó kajában, fürdésben és sok nevetésben. Mi kell még több?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése